Régebbi hagyományai vannak a magyar külpolitikában a türk együttműködésnek, mint gondolná

AZ „UGOR-TÖRÖK HÁBORÚTÓL” AZ ELSŐ VILÁGÉGÉSIG

Sem „az István, a király című rockoperát, sem a rovásírás feltámadását, sem a 2010-ben kormányra jutott Fidesz »keleti nyitását« nem lehet értelmezni a turanizmus eszmei alapjai nélkül” – állítja Ablonczy Balázs történész, és véleményében nincs egyedül.

Miután a keleti nyitás és a türk államokkal való szoros együttműködés programja immár másfél évtizede vezérfonalai a magyar külpolitikának, érdemes röviden áttekinteni, milyen eszmetörténeti gyökerekből táplálkozik - írja a legfrissebb Nézőpont elemzésében Kránitz Péter Pál, az MKI vezető kutatója. Az úgynevezett „ugor-török háború”, amely a magyar nyelv finnugor és török nyelvrokonsága körül dúlt Budenz József és Vámbéry Ármin között a 19. század utolsó harmadában, jóval több volt egy puszta nyelvtudományi polémiánál.

A magyarság török eredetébe és kulturális azonosságába vetett hit, a török népek összefogására tett törekvések, avagy a turanizmus, alapjaiban formálta át a magyar közvélemény világ- és nemzetképét. „[E]gyetlen »turáninak« mondott országban sem volt olyan befolyásos a turanista gondolkodás, mint éppen Magyarországon” – írja Ablonczy.

Az 1910-ben alapított Turáni Társaságnak ugyanis 1913 és 1944 között csaknem minden egyes magyar miniszterelnök tagja volt – köztük Tisza István, aki az első világháború első három éve alatt (1913-1917) irányította az országot.

A társaság első elnöke az a Teleki Pál volt, aki később miniszterelnökként két kritikus pillanatban (1920-21, 1939 41) állt Magyarország kormányrúdjánál.

A földrajztudósból lett politikus már 1914-ben felismerte a türk népek (avagy korabeli szóhasználatban a turánság) összefogásában rejlő óriási lehetőségeket, és a magyarság által e programban betöltendő szerep jelentőségét:

A magyar nemzet nagy és fényes jövő előtt áll és bizonyos, hogy a germánság és szlávság fénykora után a turánság virágzása következik. Reánk, magyarokra, ez óriási ébredező hatalomnak (a turánságnak) nyugati képviselőire vár az a nagy és nehéz, de dicső feladat, hogy a hatszáz milliós turánságnak szellemi és gazdasági vezérei legyünk.

A Társaság titkára, a Mezőgazdasági Múzeum majdani igazgatója, Paikert Alajos (1866-1948) még ennél is tovább ment, és egy Germán-Turáni Államszövetség világbirodalmi terveit terjesztette Tisza István elé az első világégés során.

Bár az ilyen vízióknak soha nem volt realitása, a török-magyar politikai, védelmi, gazdasági és kulturális együttműködés a világháború során minden korábbinál szélesebb politikai felhatalmazást nyert, miután az Oszmán Birodalom az Osztrák-Magyar Monarchia oldalán lépett be a Nagy Háborúba.

A török-magyar kétoldalú együttműködés óriási társadalmi támogatottsággal találkozott a korabeli Magyarországon. Egyes történetírók szerint Magyarország közvéleményén egyfajta „felfokozott turkománia” lett úrrá az 1870-es évektől kezdve, és ennek okait egészen az 1848-49-es szabadságharcig lehet visszavezetni.

A szabadságharcot ugyanis a Habsburgok védelmére siető Orosz Birodalom fojtotta vérbe, amely ekkor élet-halál harcban állt az Oszmán Birodalommal.

A szultán ezért tárt kapukkal fogadta a szabadságharc magyar emigrációját – mintegy négyezer magyar menekültnek, honvédeknek és politikusoknak, az első felelős magyar kormány tagjainak, köztük Kossuth Lajosnak nyújtott menedéket.

A nagy keleti válság (1875-1878) idején szerte Magyarországon egyetemisták ezrei vonultak utcára, hogy kiálljanak az oszmán integritás mellett, és országszerte gyűjtéseket szerveztek a sebesült török katonák számára. Bár az első világháború tragikus következményekkel járt úgy az Osztrák-Magyar Monarchia, mint az Oszmán Birodalom lakosai számára, a védelmi szövetség e válságos éveiben kapott lendületet a magyar-török gazdasági és kulturális együttműködés is.

A Tisza-kormány felhatalmazásából a Turáni Társaság közvetítése révén magyar és török üzletemberek adták egymásnak a kilincset Budapesten és Isztambulban, a magyar állam több száz török ösztöndíjast fogadott magyar egyetemeken és szellemi műhelyekben, több tucat magyar kutatóút indult Anatóliába, tudományos intézet nyílt az oszmán fővárosban, kiállítások nyíltak és kölcsönös utcanév-keresztelések zajlottak.

TURANIZMUS VS. BOLSEVIZMUS

Bár a világégést a központi hatalmak nagy birodalmai – a német, az osztrák magyar és az oszmán – nem élték túl, a magyar-török együttműködésnek a Versailles-ben felállított új világrend új löketet adott.

A fél évezred után újra függetlenedő Magyar Királyság és Törökország ugyanis rendkívül hasonló geopolitikai környezetben találta magát: mindkét állam területét megtépázták a békediktátumok, melyekkel szemben revíziós politikára fordultak mindkét országot menekültválság sújtotta, s szélsőségesen elszigetelt nemzetközi helyzetben találta magát, ellenséges hatalmak gyűrűjében.

A háborút követő újabb, fegyveres konfliktusokkal terhelt, átmeneti időszak (1918-1923) konszolidációját követően ezért természetes volt, hogy a két állam az elsők között vette fel egymással a diplomáciai kapcsolatot 1924-ben. A közeledés azonban már ezt megelőzően megkezdődött, amelynek legjelentősebb kicsúcsosodását az 1923 decemberében aláírt magyar-török barátsági szerződés jelentette.

A két világháború közötti időszakot a magyar-török kétoldalú kapcsolatok „aranykorának” nevezte Hóvári János – ekkor folytatódott a kulturális, oktatási és tudományos együttműködés, amelynek intézményi hátterét az 1936-ban, Ankarában alapított Magyar Intézet nyújtotta. Magyar orvosok, mérnökök és szakemberek százai telepedtek meg ekkor az új török fővárosban, amely azt a furcsa helyzetet eredményezte, hogy – ha hihetünk a statisztikáknak – 1935 ben a magyar volt a legnagyobb számú nemzetiség Ankarában.

A dinamikusan fejlődő kétoldalú gazdasági kapcsolatokat és óvatos politikai együttműködést a kereskedelmi, letelepedési, valamint a semlegességi, békéltető eljárási és választott bírósági egyezmények erősítették.

A türk együttműködés kiszélesedésének, vagyis a magyar és a török mellett más „turáni”, avagy törökajkú nemzetek politikai közeledésének, mindazonáltal, még sokáig súlyos geopolitikai korlátai voltak.

Ahogy az oroszországi bolsevik puccsot (1917) megelőzően a cári, úgy azt követően a szovjet hatóságok vették elejét az uralmuk alá hajtott törökajkú népek nemzeti és nemzetközi mozgalmainak, a turanizmusnak és a pánturkizmusnak. A török népek közös identitása, a nacionalizmus európai fellángolása (Bastille, 1789) óta ugyanis jelentős veszélyforrást jelentett a nagyszámú török alattvaló (baskírok, tatárok, üzbégek, kazahok, kumikok, azerbajdzsániak, stb.) felett uralkodó orosz és szovjet önkény számára.

A török népek által lakott területek Trákiától a Krímen át Kelet-Turkesztánig ráadásul geostratégiai kulcsterületeket (azovi kikötők, a Kaukázus hegylánca, stb.), jelentős kereskedelmi útvonalakat (Dardanellák, Selyemút, stb.), nyersanyagforrásokat (kaszpi olaj) rejtenek, ezért akár puszta kulturális egyesülésüket is súlyos veszélyforrásként értékelte a régióban a 19. század óta hegemón Oroszország.

Nincs ez ma sem másként. Jellemző, hogy a turanizmus eszméjét hazánkban, mint magának a Turáni Társaságnak a működését is, a második világháborús szovjet megszállást követően kiépülő szocializmus fojtotta el. Az óvatos kétoldalú, magyar-török közeledést a nagyköveti szintű kapcsolatok 1967-es helyreállítása indíthatta meg, ám a török nemzetek közös kulturális gyökereire épülő együttműködés programját az önkényuralmi rendszer nem tűrhette.

„ÓRIÁSI ÉBREDEZŐ HATALOM”?

Arra, amiről Teleki Pál 1914-ben azt mondta, „óriási ébredező hatalom”, s amit kortársai turánságnak neveztek, vagyis a türk népek átfogó együttműködésére a Szovjetunió összeomlása után nyílt először alkalom a történelemben – ha eltekintünk a 11. századi szeldzsuktörök hódításoktól.

Ekkor függetlenedett ugyanis az – egyes esetekben több évszázadra visszatekintő – orosz uralom alól Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán, melyek államfői Turgut Özal török elnök (1989-1993) meghívására 1992 októberében először ültek össze a Török Nyelvű Államok csúcstalálkozóján Ankarában.

A kezdeti lépések átfogó együttműködési stratégiává való elmélyítését egy sor belpolitikai és nemzetközi körülmény, például az első karabahi háború (1988 1994), a Független Államok Közösségének felállása (1991), Törökország belpolitikai instabilitása (1995-2002) hátráltatta. Így végül egészen 2009-ig kellett várni, míg a török nyelvű államok vezetői elhatározták a Türk Tanács létrehozását, amely 2021-ben vette fel a Türk Államok Szervezete (TÁSZ) nevet és építette ki új intézményi mechanizmusát.

A korai turanisták által megálmodott nagy „Turán” csak egy része vált az 1990 es években függetlenné.

Oroszország törökajkú népei előtt a türk integráció kapuja az első csecsen háborút (1994-1996) követően zárult le végleg, amióta a Kreml újult erővel lép fel az Orosz Föderáció területén fejüket felütő szeparatista mozgalmakkal szemben.

Kína 11 milliós ujgur lakossága előtt pedig nem, hogy kitárult volna e lehetőség, de a súlyos karhatalmi kényszerintézkedések alatt minden korábbinál kilátástalanabbá vált. Moszkva és Peking ezért a török nyelvű államok együttműködésére a kezdetek óta gyanakvással tekint, különösen Ankara ujgurokkal és krími tatárokkal kapcsolatos kijelentései miatt.

Azonban úgy Törökország, mint a Türk Államok Szervezetének többi tagja, pragmatikus kapcsolatokat tart fenn Oroszországgal és Kínával, a törökajkú orosz tagköztársaságokkal és területekkel túlnyomórészt pusztán kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat tart fenn, nem lép fel irredenta, pántörök követelésekkel.

Itt érhető tetten a türk államok modern együttműködése és a politikai turanizmus történelmi hagyománya közötti legjelentősebb különbség – megjegyzendő, hogy a türk irredentizmusnak, egy „turáni államszövetségének”, a 19. század végén vagy a 20. század első kilenc évtizedében jóval kisebb volt a realitása, mint 1990 óta. Minden pragmatizmus ellenére félreismerhetetlen a történeti folytonosság a turanizmus és a modern türk együttműködés identitáspolitikai és stratégiai törekvései között.

Ahogy a Türk Tanácsot felállító nahicseváni egyezmény (2009) fogalmazott: „a Törökül Beszélő Államok […] történelmi kapcsolataik, népeik közös nyelve, kultúrája és szokásai alapján; az átfogó együttműködés elmélyítésére törekednek”, úgy a magyar Turáni Társaság „[c]élja [is] az egész turánság, vagyis a magyar nemzet és velünk rokon többi európai és ázsiai népek kulturális és gazdasági előrehaladása, tömörülése, erősödése” volt. A turanizmus és a türk együttműködés közötti folytonosságot erősítik a TÁSZ mechanizmusok egyes nyelvhasználati sajátosságai, például a 2024. évi biskeki államfői csúcstalálkozó zárónyilatkozatában előirányzott „Turán” Különleges Gazdasági Övezet kialakítása a kazahsztáni Turkesztánban.

Bár a nemzetközi közvéleményt meglepte, amikor 2018-ban Magyarország megfigyelőként csatlakozott a Türk Államok Szervezetéhez, a magyar turanizmus és Magyarország modern története ismeretében értelmet nyer e külpolitikai program.

Ahogy a 2013. évi magyar-török stratégiai partnerségi megállapodásban és a 2023. évi kiemelt stratégiai partnerségi megállapodásban megerősített 1923. évi magyar-török barátsági szerződés közötti folytonosság is ritka a nemzetközi kapcsolatok történetében, úgy a Tisza- és Orbán-kormányok türk együttműködési programjai közötti folytonosság is az.

Ahogy az 1913-1917 közötti kormány is több száz ösztöndíjat osztott ki török és türk diákoknak és kutatóknak magyarországi tanulmányaik és kutatásaik támogatására, úgy az Orbán- kormányok is több száz török, azerbajdzsáni, kazah, üzbég és kirgiz diáknak nyújtanak ösztöndíjat magyarországi tanulmányaik céljából. Közel száz évvel azután, hogy a Tisza-kormány 1916 ban megalapította a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézetet, 2013-ban, a második Orbán-kormány létre hozta az isztambuli Magyar Kulturális Intézetet.

Ahogy az első világháború során is magyar-török kiállítások nyíltak és utcanév keresztelések zajlottak Magyarországon, úgy az Orbán-kormányok alatt is megújultak az oszmán hódítás magyarországi emlékhelyei, majd a diplomáciai kapcsolatok századik évfordulóján, 2024-ben rendezett magyar-török kulturális évad során több mint 160 programot, köztük megannyi kiállítást szentelt a türk együttműködésnek a magyar kormányzat. Amint a Tisza-kormány alatt is magyar kereskedelmi és befektetési küldöttségek járták Törökországot, úgy az Orbán kormányok is rendszeres üzleti fórumokat szerveznek török, azerbajdzsáni, kazah, üzbég és kirgiz partnerekkel.

A TÁSZ tagállamok népessége mintegy 170 millió fő, és dinamikusan növekszik, 2050-re elérheti a 200 millió főt, ezért a földrajzilag távoli, ám a türk együttműködés nyújtotta kulturális kapcsolatok révén mégis közeledő gazdaságokra kölcsönösen előnyös munkaerő programok forrásaként és bővülő exportpiacokként tekinthetünk, nem beszélve az energetikai együttműködésben rejlő lehetőségekről. Ahogy a keleti nyitás külpolitikai programja sem, úgy Magyarország szerepvállalása a Türk Államok Szervezetében sem értelmezhető a turanizmus szellemi alapja nélkül.

A türk államok modern együttműködése jelentősen eltér a politikai turanizmus történelmi hagyományától, hiszen nem tűz zászlajára irredenta, pántörök programokat. Bár egyes kommentátorok ezt vitatják, és Észak-Ciprus megfigyelői státuszában és a karabahi konfliktus rendezése során felmerült ún.

Zangezur-folyosó tervének egyes TÁSZ-tagállamok általi támogatásában irredenta tendenciákat vélnek felfedezni, a TÁSZ legmagasabb szintű testületén, az Állam és Kormányfők Tanácsán elfogadott zárónyilatkozatok e kérdésektől következetesen tartózkodnak.